Esszé

Sós Dóra:
A gépesített ember és a lelkesített gép, Poszthumán fantáziák a kortárs művészetben

A transzhumanizmus a felvilágosodás emberképének továbbgondolására törekszik. Antropocentrikus szemléletmódjából következően fő célkitűzése az emberi funkciók és adottságok jobbítása, fejlesztése, kiterjesztése a technika segítségével. A Transzhumanista Deklarátum első pontja így szól: „a jövőben a technológia radikálisan megváltoztatja az emberiséget. Előre látjuk az emberi állapot átalakításának lehetőségét, beleértve az olyan paramétereket, mint az öregedés elkerülhetetlensége, az emberi és mesterséges intelligencia korlátai, a kéretlen lelki beállítottság, a szenvedés, valamint kényszerű Földhöz kötöttségünk.”(1) Ezzel szemben a poszthumanizmus megtorpedózta az ember fogalmát. Nem hisz abban, hogy az ember „fix, autonóm, autentikus, koherens és univerzális”(2) létező lenne, emberdefiníciónk nem „természetes” tény, hanem egy mesterdiskurzusba zárt konstrukció. E fogalom olyan demarkációs határok mentén tételeződik, mint „ember és test, állat és ember, organizmus és gép, köz és magán, természet és kultúra, férfiak és nők, primitív és civilizált”, írja Donna Haraway, a Kiborg Manifesztum szerzője, és „ezek a dichotómiák ideologikusan mind megkérdőjelezhetők.(3) Értelmezése szerint a kiborgról akkor beszélhetünk, mikor ezek a határok átlépésre kerülnek.
Andy Clark szerint mi mind született (natural-born) kiborgok vagyunk.(4) Úgy lettünk megteremtve, hogy képesek vagyunk internalizálni eszközeinket. Katherine N. Hayles 1993-ban azt írta, technikai értelemben az Egyesült Államok népességének 10% kiborg, elég csak a pacemakerre, csípőprotézisre vagy a beültetett hallókészülékre gondolni.(5) A kiborgok (azaz kibernetikus organizmusok) meghatározásuk szerint szerves és biomechatronikus elemeket is tartalmaznak, így ebben az értelemben gépesítésünk már javában zajlik.
E tanulmányban hét művész munkáin keresztül adok betekintést a poszthumán fő témáiba, melyek a kortárs képzőművészeket is foglalkoztatják.
Folytatás...
Esszé

Kazinczy Gábor:
A kollázs és következményei

 A kubista festészet törvényt kereső, általánosító törekvésében lemondott az egyedi megjelenítésről. A „valóságdarabkák” beépítése reagálás volt az ezt követő ösztönös vészjelzésre, egyúttal olyan gesztus, mely feltárta a kollázs-műfaj fejlődésének szédítő távlatait. A festménybe ragasztott papírdarabok elindítottak egy folyamatot, amely a szellem teljes felszabadításához vezetett, és néhány évtized múltán az eredeti ötlet kontinenseket átívelő műveletté szélesedett.

A kollázs-elv látványos kibontakozása egyúttal a síkban látás, síkban festés forradalmi tettét eredményezte. A tér problematikája természetesen nem tűnt el a vizuális művészetek köréből, csupán az addigiaktól lényegesen különböző megközelítés folytán, a harmadik dimenzió tényleges bevonásával, az illúzió síkjáról áttevődött a valóságos, kézzelfogható anyagi forma régiójába. Giorgio de Chirico metafizikus távlatait és a szürrealisták „mesterséges” és „kozmikus” térérzékeltetését kivéve, a festészet síkkompozíciós korszakába lépett. A hordozófelület, a vászon, a fal síkja egyben az alkotó teremtette látvány síkja. Ennek következtében, valamennyi elem egyenrangú, mind a megfestett-megrajzolt, mind a külvilágból származó elemeket tekintve. Ily módon a kivitelezés folyamatában résztvevő foltok, anyagok és egyéb kompozíciós elemek mozgása-mozgatása, a kompozíción belüli kölcsönös viszonyuk kialakításának mechanizmusa által döntően hozzájárult az új típusú alkotói módszer kidolgozásához. A festő készen láthatja művét az elemek rögzítése előtt. A kompozíció végső egyensúlyának megtalálásáig még minden mozdítható, változtatható. A felelősség nem nehezedik olyan súllyal az alkotóra, ugyanakkor a variációk lehetősége végtelen, mint a régi csendélet-festőknél, kik hetekig állították be a két-három elemből álló modellt.
Folytatás...
Esszé

Forgách Éva:
Kováts Albert precíz szürrealizmusa (1982)

Amikor Kováts Albert mintegy húsz évvel ezelőtt feltűnt képeivel, nyomatékosan hangsúlyozta kötődését a magyar szürrealista festői hagyomány Vajda Lajos képviselte örökségéhez. Nemcsak Vajda jellegzetes, érzékeny vonalvezetését, de formáit, sőt motívumait is felidézte. Nem epigonizmus volt ez, hanem tisztelgés és odaadó tanulmányozása választott mesterének. Ezeken a képein Kováts – jóval megelőzve a művészettörténeti irodalmat és a kritikát – Vajda elevenségét és érvényességét is demonstrálta: azt, hogy létezik egy szinte érintetlen örökség a magyar képzőművészetben, amelyből meríteni lehet.

Vajda Lajos és közvetlen művészi utódja, Bálint Endre olyan fajta szürrealizmust hoztak létre a magyar festészetben, amely alapvető jegyeiben rokon a francia szürrealista művészettel – motívumaiban és utalásrendszerében azonban jellegzetesen magyar. Ez azt jelenti, hogy művészetük alapvetően éppúgy a pszichikai realitást fogadja el kiindulópontul, mint a klasszikus szürrealista képzőművészet, éppúgy az álmok és fantáziák, a belső tájak birodalmában jár, mint amaz; ugyanakkor nélkülözi a felszabadult könnyedséget, a játékos és szemtelenül polgárpukkasztó hangot, amely a francia szürrealisták sajátja. Szorongásos víziók, történelmi és nemzeti kataklizmák, súlyos emblémává vált folklorisztikus motívumok teszik sűrűvé a képek atmoszféráját.
Folytatás...
Esszé

Kováts Albert:
A kollázsról

 Szokás az avantgárdot akként jellemezni, hogy egy-egy irányzata a képzőművészeti mű valamely sajátságának az abszolutizálása volna. llyképpen a fauve-izmus a színek, a kubizmus a térbeli realitás, a futurizmus a korfestés, az expresszionizmus az érzelmi hatás, a konstruktivizmus a szerkezet és harmónia, a szürrealizmus a tudattalan szerepének előtérbe állítását tételezte volna a mű legdöntőbb vonásaként. Ha így tekintjük, a dadaizmus esetében nem találunk hasonlóképpen preferált vonást. A dadaizmus nem a leendő műalkotás valamely tartalmi vagy formai specifikumát emelte ki, hanem mindenekelőtt a művészet társadalmi szerepének és az alkotói magatartásnak a gyökeres megváltoztatását igényelte. A dadaista művész figyelmen kívül hagyta a „társadalmi elvárásokat”, a közízlést, a társasági szokásokat, de lázadt a hagyományos technikák, a „komoly művésztől” megszokott patinás eljárások ellen is, és e vonatkozásban hosszú évtizedekre előre mintát adott „a művész” egy bizonyos, később igen elterjedt típusához. A kollázs (a fotomontázs mellett, melytől való elkülönítése merőben formális) valósággal önként kínálkozott, hogy segítsen csúfot űzni a konzervatív nyárspolgár művészetről vallott nézeteiből, és didaktikus mivolta révén mintegy szemléltetni a képsíkot tiszteletben tartó, a hagyományos térábrázolást elvető új kompozíciós felfogást, s ezáltal új alapokra helyezni a képzőművészet szemléletét, továbblendíteni az egyetemes képzőművészet alakulását.
Folytatás...