IN MEMORIAM PRÁGAI TAMÁS
 (1968-2015)



Prágai Tamás, 2014


A szerkesztő előszava

         Hosszú ideig voltam egy nem akármilyen barátság szellemi értelemben vett haszonélvezője. Mindenekelőtt el kell mondanom, hogy máig meg vagyok győződve róla, hogy e mély és őszinte barátságra a gondviselés választott ki. Cserébe eléggé potom készleteimmel: hűséggel, s azzal a lerombolhatatlan hálával igyekszem viszonyulni a dolgokat medrükbe vissza-visszaterelő titokzatos erőhöz, amelyről olykor úgy vélem, maga az eleven igazságosság. De nem mindig az, és nem okvetlenül békés angyal.
           Korábban egy hosszabb esszében (sajnos tragikus alkalomból) leírtam: hol, hogyan milyen körülmények között fogtam kezet először Prágai Tamással. A mindmáig hálára fakasztó barátságról elmondtam néhány részletet. Finoman céloztam rá, hogy a személyes szimpátián túl mi ragadott meg Tamásban. Ma úgy vélem, nem kis részben az, hogy elém tett és nálam hagyott verseiben, még ha azok mindegyikét nem is éreztem makulátlannak, a briliáns kínlódás nyomaira véltem rálelni. - Megismerhettem egy sokra hivatott költőt, akinek csak azért se nyegle hecc az írás, és aki elhatározta, hogy (ha belefeszül is) addig utasítja, dolgoztatja tehetségét, míg munkáiban rá nem talál a természetesség és a művésziség szükséges és szétzilálhatatlan egyensúlyára. Ne legyenek illúzióink. Önjelölt zsenikkel túltömött irodalmunkban nem olyan nagyon sokan játszanak efféle terhekkel.
          Tamás komolyságát akkor is tisztelni kellett, még ha ő maga filozofikus mosollyal nyugtázta is ezt. Érzelmi tartalmaitól megtisztítva azokat a pillanatokat, ma is vallom: tanultam tőle.
          Emlegetett esszémben e derűs önszigoráról és az egyre inkább sajátjává váló aktív, cselekvő panteizmusáról ejtettem egy-­két szót. Bár ne akkor, ne azért kellett volna megírnom azt az esszét, amiért megírtam; a hírek arról beszéltek, hogy kilépett a mi dimenziónkból. Szentül hiszem, hogy egy másutt zajló élet várta, és most már mindenről és mindenkiről többet tud, mint itt bármelyikünk. Átlát az univerzumon. Magánya és nagysága elegendő, hogy lássa, az ember alapösztöne, mindennek ellenére, az alkotás. A gyönyörű, egzaltált komédiát azért kell végigcsinálnunk, hogy a bejezését jelző fekete dátumhatárt átléphessük egy másik életért.
          A legmagasabbról dirigálták oda, ahol most van. Igen, ebben kell lennie valami végzetszerűnek, úgyhogy egy fiatalemberé mellett a saját sorsképünket is szemlélhetjük az övében; Tamás fönt célba ért, de célba fog­-e érni itt lent is, az egyre kuszább, az egyre inkább össze-visszafésült földi fövenyen?
          Nem vagyok hivatva válaszolni.
          Lassan egy éve, hogy Tamás nevének egy tragikus hírrel kellett összekapcsolódnia. Nekem ez az egy év nemcsak a gyász, hanem tán sokkalta inkább a töprengés éve volt. Eltűnt egy határ, amit védőfalnak tekinthettem. És értem, hogy e fal sosem akkor tűnik el, amikor szeretnénk. Egyszerre megsokasodtak halottaim.
          Prágai Tamás egyik utolsó földi kötelezettsége a Képírás kézben tartása volt. Részemről köszönet illeti a lapot, hogy lehetőséget és feladatot kínált: mint vendégszerkesztő keressem fel barátaimat, Tamás barátait, ismerőit, egykori munkatársait, s kérjem meg őket, mondják el, mi jut eszükbe Prágai Tamás nevének hallatán, feltételezhetően több millió kilométernyire tőle, és mégis egészen közel hozzá.
         Végül a legőszintébb köszönetemet szeretném kifejezni mindazoknak, aki vették a bátorságot, s Tamás évfordulója alkalmából hangot adtak az ittlét és az ottlét kiszámíthatatlanságának és ebből fakadó érzéseiknek. Látom, mindnyájunkon átfutott a reánk váró rejtelmes kaland remegése.
         
Kelemen Lajos


Prágai Tamás

Szuvenír

A képből lassan kihátrál,
indul visszafelé, hol megfogott,
addig a pontig, hol elkattanhatott
a szeme ‒ minden tárgynál

időz, próbálja, az eleven fókusz
hol állt... Ott? Itt? Továbbment, vitte
magában, élesen eleinte,
aztán kopottan­tompán ezt a tónust,

ezt a levélvékony filmet. A porhó
háttér még jobban kifehérül ‒
állj ‒ megvan. Erről a pontról.

Fényt kap, mint egy fehér tüll,
egyszerre minden részlet.
Viszi, viszi az egészet.


Ács Margit

Prágai Tamás

          Egy évben született nagyobbik fiammal. De sohasem néztem rá szülői fölénnyel. Egyrészt mert saját fiaimra is tízéves koruk óta inkább fölnézek, csodálom készségeiket, amelyek bennem már nincsenek meg vagy sohasem voltak, másrészt meg nagyot fordult a világ azóta, hogy évszázadokig az öregek hatalmaskodtak a fiatal generációk felett. A hatvanas évek nemzedéki mozgalmai és talán az amerikai társadalom fiatalság­kultusza elterjesztette az ifjúság fetisizálását Európában is. Illik fiatalnak vagy legalább fiatalosnak lenni, az öregség értékcsökkenést jelent. Ez se túl jó állapot. Tudatában voltam mindennek akkor is, amikor Keszthelyen a Berzsenyi Társaság egy rangos rendezvényén, a kilencvenes évek közepén először hallottam Prágai Tamást, és először láttam kölykös figuráját. Az előadása elméleti iskolázottságról tanúskodott, hiszen épp akkor, a kilencvenes évek közepén már elfoglalták az egyetemeken meghatározó pozícióikat azok az irodalmárok, akik a tudományosság zászlaja alatt a „natív” irodalmat befogták az elmélet kalodájába, s az új generációk már ebben a kiképzésben részesültek. Szorongtam eme ifjú tudósoktól, noha világosan láttam: az irodalomértelmezés veszélyes zsákutcája, hogy egzakt tudománynak akarja feltüntetni magát. Ezért elragadtatott örömmel fogadtam, hogy Prágai Tamás mellékes eszközként használja elméleti ismereteit, de ösztöne egészséges maradt, az irodalom öntörvényűségét képviseli, védelmezi a gyökértelen ideológiákkal szemben. Én is ezt igyekeztem tenni, de sajnos a laikus, a beavatatlan pozíciójából, ő pedig belülről, úgy, hogy teljességgel tudta, mit vet el, nemcsak azt, hogy mit pártol.
          A vasútállomás felé mentünk, ő a másik oldalon, én átszóltam a széles főút felett neki, gratuláltam. Erre elküldte az Inka utazást. Az irodalom legújabb eszköztárát csillogtatta ez a regény egy ódon falusi környezetbe költöztetve – ugyanaz a kettősség van meg benne tehát, mint amit a Keszthelyen elhangzott és a későbbi esszéiben is megcsodáltam. Máig ez a könyv tetszik legjobban prózái közül.
          Jól kijöttünk egymással a Kortárs szerkesztőségében is, ahol ő nem találta meg a helyét, sajnos, hamar kivált közülünk. De jó arra gondolnom, hogy amint én benne felismertem és méltányoltam egy széles spektrumot befogó, rugalmas szellemiséget, ő méltányolta az én érdeklődésem rugalmasságát. Életmódunk, igavonó kötelezettségeink nem engedték, hogy a következő években is szót válthassunk, vitázzunk vagy erősítsük egymást, s nincs kárpótlás: Tamás nem fog hozzám öregedni, hogy még nagyobb egyetértésben szidhassuk a világot, miközben szeretjük, mert akármilyen, legalább VAN.


Bokányi Péter

Kedves Tamás!

          10 nappal azután, hogy elmentél, Erdélybe utaztam a Kolozsvári Magyar Napokra – jórészt közös barátainkkal. Folyton arra gondoltam, hogy én most itt és oda, Te pedig vajon hol és hova. Zalán Tiborral ültem a torockói éjszakában, valamikor augusztus 17. és 18. határán, s Rólad beszélgettünk, meg arról, meglehet, lassan jobb az „odaát”, ott vidámabb a teraszon a társaság. Te már tudnál erre válaszolni, „okos felnőtt” – sokat segítenél.
          Egy versmondó-­versenyen zsűriztem nemrég, szervezője Tar Patti volt, másik közös barátunk: választhatóak voltak a verseid, az életműved, s nagyon fura és nagyon szép volt Téged így, középiskolásoktól hallani. Értették és érezték, amit mondasz. Tamás: megérte...
          Ott voltál, jelen voltál. S amíg élő és értő magyar irodalom lesz, addig ott is, de itt is jelen kell lenned: de ez már a mi felelősségünk. Te megtetted, ami a Te dolgod


Filip Tamás

Prágai Tamásnak

          Megmondom őszintén, Prágai Tamást irigyeltem a nevéért. Annyira irodalmi, mintha egy nagy írótól kapta volna ajándékba. Ezt ő is érezhette, és írói névadásban maga is remekül teljesített: neki köszönhetjük Pesti Kornélt, aki persze az ő alteregója.
          És irigyeltem azért is, hogy megtette, amiről a legtöbben csak álmodozunk, elfogadta a vidék hívó szavát és kivonult a nagyváros dzsungeléből.
           Új életet kezdett falun, vállalva mindazt, ami ezzel jár, megfejte a kecskét, de ha kellett, le is vágta. Tette, amit kell.
          Életét fájdalmasan rövidre szabta a sorsa, hiányoznak azok a fanyar és ironikus meséi, súlyos versei, amelyeket már nem írhatott meg. Kedves arca azonban olyan sokszor pillant rám az internetről, hogy azt hiszem, most is közöttünk van, s csupán azért nem találkozunk, mert valami nagy művön dolgozik, amihez végtelen idő kell, mondhatnám úgy is, hogy örökélet.


          Iancu Laura

          Prágai Tamásnak

          Te mondd el nekem: mi újság, végülis mit tudhatunk? 
          Felénk sok a dolog, a vasárnap is munkanap, de hiába 
          megyek a Sparba – utoljára ott láttalak –, Te már fizettél,
          én még a sorban állok. Kányádi Sándor­-féle sapkádban
          nyelt el a gárdonyi éjszaka. Vagyonőrök őrzik a kapukat,
          megszólnak, ha utánad kiáltok, itt mindent szabályoz a 
          jog, a siratókat archiválták, és az utat is lezárták, oda nem 
          mehet más, csak akit elszólítanak, és különben is, a 
          legutóbbi Immun­-esten abba maradtunk, hogy
          életünk nagypénteki kiáltás, szavaink részszerintiek,
          bizonyítékaink nincsenek, de mire is, Tamás?


Káplán Géza

Érintkezés

           Szia, Tamás!
          Berlin felett az ég angyalokkal telt, szállongnak fel s le a megszolgált otthonosságban, varázsuk és bűntudatuk egyaránt birodalmi sallang. Helyesen viselkednek, a hatalom derűs voltát igazolandó. Ám vonjuk vissza magunkat a kellő helyre – egy honi kisváros vasárnap délutánjában botladoztunk, a szellem kalandjaitól másnaposan. S a zöld özönről beszélgettünk, a vegetációs reményről s rettenetről, a vidék fenntartható, de zord mennyországáról. Felkiáltójel voltál a kietlen főutcán, tekintetedben, testtartásodban annyi óvatlan kitárulkozás, kordában tartva az intellektus kapcsos zárójelével. Itt folyvást csak születik a mítosz, önmagát máris temetve; áporodott sajt és pimpós bor, melegedő macska a padkán... Fenntartható volna a romlás e kifejezett szépsége? Visnyeszéplak felett az ég is kérdéses...
          „Szia – van nálad vers?”
          Nincs, Tamás! Most az emlékeddel érvelek, akarom mondani: élek.


Kelemen Lajos

Cédula Tamásnak

          Lassú harangszó, Isten időtlen zenéje. Mellé kis kép. Kis sorsérzés? Azt, akinek semmije sincs, és mit sem érzékel a harangszóból, például az ablak kettős üvege közé került bogarat, mely fáradhatatlan ösztönének engedelmeskedve ott vergődik az átlátszó csapdában, habár szállna, valahogyan ki kellene szabadítani. Valamiképp tudatni vele, merre talál kiutat. Persze: szabaddá fog válni, noha talán az élete árán. Még küzd. A bonyolult élet újra és újra nekicsapódik a fényáteresztő lét zárfalának; a szabad élet igénye olykor egybeesik a legkilátástalanabb erőfeszítéssel. Az élet élet akar maradni. Ha nem máshogy: metafizikai értelemben.
          A halhatatlanság mint a szívünk legmélyéről fakadó fikció, csakis akkor ér valamit, ha kellően merész, és ahogy az egyéniség a másik egyéniségtől, eltér a róla előre kialakított mindenféle képtől. Az ilyesforma halhatatlanság a meglévő természet és az alkotás (az emberi konstruálás) termő feszültségében igazolódik. Minőségét pedig az emlékezet adja. Más szóval nem a feledékenység, hanem az emlékezet a lélek igazi egészsége és realizmusa. A természet szellemmel való megtöltése, mert az már metafizika, hallatlanul bátor, talán szükséges, egyúttal azonban kétes kimenetelű vállalkozás. Én erre a fajta feszültségre és realizmusra vélek rábukkanni Prágai Tamás bizonyos műveiben.


Pápay György

Beavatás, kivonulás

          Majdnem azzal kezdtem, hogy ha Prágai Tamás, akkor – számomra – Szépirodalmi Figyelő. De hamar rá kellett jönnöm, hogy a Tamással kapcsolatos emlékeim jó része nem kötődik közvetlenül a laphoz. Akkor már mondhatnám akár a Balatont is: Szőcs Géza egy füredi könyvbemutatóját még az előző évtizedből, vagy amikor az iszkázi Nagy László­táborba menet megálltunk röviden a sajkodi strandon. Talán a nyári fények teszik, de ezek az emlékeim élesebbek. Persze másképp, de éles az is, amikor – már ebben az évtizedben – az Írószövetség közgyűlésén találkoztunk. Valahol a hátsó sorokban, nem véletlenül. Tamás akkor már lényegében kivonult az úgynevezett irodalmi életből, meg is lepett, hogy épp ott futottunk össze. Talán utoljára, nem is tudom pontosan.
          De ha az igazán jelentős emlékeket keresem – megint csak: a számomra jelentőseket – akkor tényleg Szépirodalmi Figyelő. A lap 2002­ben indult, s bár nem voltam alapító szerkesztő – sőt akkor még semmiféle szerkesztő nem voltam, s úgy általában nem volt túl sok közöm az úgynevezett irodalmi élethez –, én is abban az évben kerültem be a szerkesztőségbe. Mezei recenzensből avanzsáltam zöldfülű belső munkatárssá, s míg a többieknek szokásos rutin volt a heti szerkesztőségi ülés a Balassi Intézet Somlói úti épületében (az intézet volt akkor a lap társkiadója), addig számomra jóval több: mondhatni beavatás. Ahogy beavatás volt az is, amikor a megbeszélések végeztével alászálltunk a budai magaslatokból „a városba”, hol többen, hol ketten Tamással. A baráti sörözések számomra gyorstalpalók voltak, hogy mit is gondoljak huszonegynéhány évesen a kortárs irodalmi közegről, illetve milyen optikán keresztül tekintsek rá. Az, hogy van bennem – nyolc évi főszerkesztői munka után is – némi tartózkodás és szkepticizmus ezzel a közeggel kapcsolatban (direkt említem magát a közeget, s nem annak ilyen vagy olyan szereplőit), részben Tamásnak is köszönhető. Nem mintha egy kicsit is megpróbált volna elidegeníteni ettől az „úgynevezettől”, de időnként hangsúlyozta, megérti diszciplináris különállásomat, tudniillik hogy filozófiából készülök doktorálni, nem irodalomból. Amiben részemről persze semmi tudatos nem volt, a tudatos különállást ő választotta később. A SZIF­ből viszont néhány év múlva kivonult, s ezzel az én életemből is, hogy aztán olyan emlékezetes pillanatképek erejéig térjen vissza, mint a fentiek. Egyébként heti szerkesztőségi ülések sem voltak egy idő után, ma meg már úgyis mindent e­mailben intéz az ember.
          Így hát én is e­-mailben váltottam szót vele utoljára. Némi lelkiismeret­furdalással írtam neki tavaly, hisz’ olyan rég nem kerestem, s akkor is csak szakmailag: ha volna kedve, adjon egy írást számunkra, a Szépirodalmi Figyelő „szakácskönyvébe”. Történetbe csomagolt recepteket vártunk – vagy éppen receptbe csomagolt történeteket –, s kellemes meglepetésemre Tamás igen lelkesen válaszolt, pedig akkor, ha jól számolom, már javában küzdött a betegséggel. Ahogy írta, „az élelmiszer előállítását, házi feldolgozását fontos lépésnek tartom a jó élet felé”. S valóban, néha számomra is úgy tűnik, a jó életet ilyen irányban kell keresni, nem holmi irodalmi szalonokban. (Még ha szalonok lennének! De inkább találunk lövészárkokat.) Ha innen nézem, megértem a pázmándi remeteséget – ami azért nem remeteség volt –, a privát Waldent, legalábbis ahogy én képzeltem. S Tamás küldte is a történetet, Kecskecurry címmel, ami egy pillanatkép a pázmándi életből, a gazdálkodóvá lett költő napjaiból (ha műveltebb lennék, biztosan hozhatnék párhuzamot, például Berzsenyivel, aki Somogyban, akarom mondani külső-­Inkában gazdálkodott). Volt hozzá recept is, többször elhatároztam, hogy megfőzöm, csak nem jutok kecskéhez. Persze, Tamás írta, hogy másból is lehet.
        Annak a lapszámnak a bemutatóján hallottam, hogy Tamás állítólag nagyon beteg. Terveztem is, hogy elmegyek meglátogatni, csak valahogy nem hittem ebben az egészben. Mármint hogy ő lehet nagyon beteg. Ahogy abban sem igen lehetett hinni, hogy pont ő halt meg ilyen fiatalon, aki arra lett volna hivatott, hogy harminc év múlva is ott üljön a pázmándi diófa árnyékában, ugyanazzal a csibészes mosollyal, példázva, hogy így is lehet élni. Sőt csak így lehet élni. Ehhez képest az irodalmi nyüzsgés tényleg másodlagos. Ezért sem írtam most a műveiről, azt úgyis megteszi értőbb módon más. Én úgyis csak azt idéztem volna fel, milyen fájdalmasan jó regénynek találtam az Inka utazást, amikor elsőéves doktoranduszként Pécsre jövet­-menet olvastam a vonaton. Mindig félve olvasom barátok, kollégák műveit: tudnék-­e igazán őszintén nyilatkozni róluk? Tamásnak tudtam volna, ha kérdezte volna. De ő végül egy egészen más kérdést tett fel, amire nincsen válaszom.


Sturm László

Prágai Tamás – ideiglenes összegzés

          Talán a Hitel egykori, Papp Endre lelkesedésével fűtött estjén, fiatal szerzőket bemutató sorozatán ismertem meg? Logikailag idáig tudok visszajutni, de semmilyen konkrét találkozásra, kezdetre nem emlékszem. Csak már korán, alighanem a kilencvenes évek második felétől adva volt az ismeretsége. Tetszett a személyisége: elkötelezettségének a komolysága és ironikus könnyedsége; undergroundos föllépése és néptáncos hagyománytisztelete; bölcsészelszántsága és küzdősportokban való jártassága. Aztán, hogy bele mert és bele tudott vágni abba, ami engem is vonzott, a vidéki életbe. Sokat vártam a tehetségétől. Nemzedékem legjobb tulajdonságait láttam benne, ébredek rá utólag.
          Máig sem vetettem számot igazán a pályájával. Első kötetét túl sűrűnek találtam. Egy következőt részletei alapján kicsit kigondoltnak. Irodalomelméleti könyvével nem mindenben értettem egyet. És mivel különben sincs az embernek sok ideje csak úgy olvasgatni, úgy döntöttem, egyelőre félrerakom az írásait – persze, azért bele­-beleolvasgatva –, és majd ha jön a nagy dobás, vagy majd nekem jön el a kellő pillanat, akkor immár távlattal, egyszerre pótlom. Még nem pótoltam. Még nem tudom, melyek végül is azok a művek, amelyek megtalálták a maguk helyes arányát, mondjuk zsúfoltság és kiszámítottság között. Várom a hívást. És más, sürgető munkák miatt egyre halogatom a meghallását. Mentség­e, hogy sokakkal vagyok így?
          Egy időben sokat találkoztunk. Míg mind a ketten a Kortárs szerkesztői voltunk. (Aztán neki elege lett a vegetálásból, és kilépett.) Ekkoriban még együtt is utaztunk egyszer (2006 júniusában). Ő szállított a kocsiján minket (négyen voltunk), én adtam Eperjesen a szállást (lektorként volt ott kollégiumi lakásom). Odafelé Selmecbányán át mentünk, másnap megnéztük többek között Ruzsbach­fürdőt, amelynek krátertava, ha jól tudom, valamelyik művébe is bekerült. Az utolsó éjszakára a Vinnai­tó mellett vettünk ki szállást, majd onnan jöttünk haza, többek között Kassát és a Szádelői hasadékot érintve. Ha már helyeket sorolok, a Tokaji Írótáborban is rendre összefutottunk. A többször meglátogatott, szép kilátású, teraszosan domboldali borozót egy dedikációjában is megemlíti.
          Később aztán ritkábban találkoztunk, Pázmándon talán csak egyszer voltam. De mindig a régi, vonzó személyiség maradt, öröm volt látni. Utoljára a 2014. évi könyvhéten (a könyvheti alkalomra emlékszem, az évszámot akkori, utolsó dedikációja őrzi).


Szauer Ágoston

Folytatás

                   Prágai Tamásnak

Koravén fák, levelek.
Ez a nyár is hogy elment...
Alig mozdult valami.
És alig láttunk embert.

A tőmondatok nyomán
azt hittük, minden eldől.
Egy nyitva hagyott ajtó.
Beszélni kell még erről.


Szilágyi­-Nagy Ildikó

Búcsú Prágai Tamástól

         Amikor Tamást a kórházban látogattam, minden alkalommal órákig meditáltunk, beszélgettünk olyan dolgokról, melyek a gyógyulását segítették. Mindenkinek egy betegsége van, ennek végső oka a tudatlanság. Tamás aktívan vett részt saját gyógyításában. Beszélgetéseink és belátásai rögzítéséhez egy füzetet vittem neki. Az egyik bejegyzés:
          „A túl sok „cselekvés, aktivitás” mélyén átgondolatlan hiúság van. Egyértelmű következtetés: a világi célok jelentős részét le kell csökkenteni, helyes értékrendet kell felállítani. Elsődleges cél az Úrhoz való személyes út megtalálása, megfelelő imarend, meditáció kialakítása, a szív (a tudat) megtisztítása. A bűnhöz a tudatlanság vezet. (Mert nem ismerjük fel a szív tetteit.) A szív helyes tetteit Krisztus szeretetéhez kell mérni. Végső soron csak azt szabad tenni, amit szeretetben teszünk: a munkavégzéstől az emberi kapcsolatok rendezésén keresztül a villa felemeléséig, ahogy a falatot szánkhoz vesszük.”
          Aktív lelki életének a kemoterápia vetett véget, mely után néhány nappal meghalt. A halála előtti három hónapban a tudata egyre világosabb lett. Kívánom, hogy Tamás belátásai legyenek hasznára minden lénynek!
          Tamás, találkozunk az örök fényben!


Szondi György

Hol fonat

Hihette vétlen semmikor teremt
sirám őbenne mit miért akart
betölt a nagyszerű a tiszta rend
meghalni legjobb volt a pillanat

Hogy én milyen nagyon veled közel
                                                                          *


          Mérőón kihullt, terelő bot is, legyező, szárnyív; náspáng lett a szó enyhítőn nekünk. Harminc éven keresztül átló mentén – együtt. „Mint odafenn a dülöngő Göncöl szép szekere, reng bévül a kedvünk. Meggondoltuk­-e jól?” Szála e mondat a 94-­ben elém tett első verseinek. Kurta hajú inas legény térült akkor kézirattal a szerkesztőségbe. Gondoljuk-­e meg azóta is a semmikorit? Már nélküle? A Napútban az utolsó tőle érkezett írás (harmadik személyű önkép) – utolsó mondata: „kérdésemre a maga kiismerhetetlen, bájos mosolyával felelt”. Ő. Tamás. Néztünk föl kölcsönösen végig melyikünk kire ihlető tisztelettel annyi esztendeje. Mosolygón ízlelt és dús mondatok rendje. Útjaikor a Napnak, egy útján is. Ámolyog a Göncöl odafönn, Ellenanyag téríti el-­el. Keressük – sodorgatjuk? – a zsinórt a mértékhez tovább.
          P.S. Végpontot érdemelne az előző mondat, de magyarázkodnom kell még. A versnek indult szerzés az elején – megrekedt. A prózarész pedig egysége ellenére kapja most ezt az utózokot... Sok doboznyi motyómmal épp hagyom el Napkút/Napút­-műhelyünket... s marad nekem már a folyóirat, jön föl velem szülőhelyére: lakásomra. Ez a lap, a Tamás adta névvel... újra... éretten immár, érte is ... tovább...
Közeledik éjfél. A nagy asztal mellett most egyedül... mennyi összeállítás született itt szerkesztők gondolatnyomán. Hallak, Tamás. Pereg le a szempillákról, könny. Veled közel – könnyebb. Köszönöm.


Vass Tibor

Sajáthalott

Az El, Kondor, pláza idejében

„A mélységben – a halál is ilyen! – megszűnnek az irányok, bármerre indulsz, a mélység minden irányban kiterjed. A politika vagy a történelem terepe az erők koordinátarendszere – de a stabilitásért és az élet továbbadásáért a zárványok, a zátonyos holtágak felelnek, ezek az eszmék és a művészi alkotás ívóhelyei. Ezekben lelhető fel a nyelv. Pontosabban a nyelvnek azon sűrű, szivacsos, áthatolhatatlan rétege, mely elengedhetetlen az elmélyült alkotáshoz. Ez a porózus talaj az alkotás alapja, a zárványok aljára ülepedett le. Az alkotó számára menedék egy ilyen félreeső hely: azt is mondhatnám, a zárványok az inspiráció artézi forrásai. Mindent lebíró tehetetlenségével szembesülsz, ha a zárványok ellen dolgozol – ez a szivacsos talaj minden ellenirányú erőt leköt. De ha belevágsz, ha megfelelő módon hasítasz belé,gazdagsága, tömege és telítettsége mutatkozik meg.”
Prágai Tamás

Folyton a folyvást érzem, hogy éreznem kell.
Nem egy vagy több kisfröccsről beszélek, vörösből.
Húskalásszal a sár, a guruló nyár, hogy a szer tart, arról.
Hatása alatt nem kérdés, mi is az a húskalász.
Aztán meg már kérdezni minek.

A hús szertefoszló érzéséről is tehát,
hústűről a szénakazalban, az utóhatás vadászatáról,
hogy egyszer majd végképp telembe veszem,
amelyik állat valaha volt sárga és hangot ad, abból nem eszek.
Ajjaj, kiesnek a sárikrájú halak.
Hogy naposcsibém nyelvét rántom-­e ki
majd a helyéről, vagy másképp oldom meg, még nem tudom.

Az lenne mindig, aminek sárgája nincs és nincs hangja sem.
Hangja semje nem a milyen volt sárgája, nem szeme Kakja.
Mindent egybevetve min. arra utalok,
hogy ahol földrajzilag Kakok, ott nem akarok
egyfolytában folyamatosant érezni.

Lenne már egy kis sorszünet, mű. Üres trónszék,
rém-­üres angyalok. Éstelen mondatokat akarok, és vesszőtleneket.
Három nap nemtudomholvagyokat, és aztán a fejtámadást.
A hallgatást saját hallottamnak nyilvánítani.
Marcellamezőket, Imolaegeket, műlovarnőréteket.
És amiket róluk írok, azokban ne legyenek írásjelek.
Nem folyton akarom ezt, de érzéssel.
Hogy sárszünet, hogy kisáradt, hogy só, hogy shiány, hogy selbírás.
Ezeket is akarom. Fejvesztés terhét, mellet.

Mindenkinek megvan a maga keletje.
Úgy is értem, mint a fröccseladó lányt eladósorban,
meg beszélek a szertartás visszadátumozásáról.
A vég tiszteletlenségéről. Az égtáj most egyre megy.

Az érzés, hogy nem akarok, egy időre érzéstelenít.
Három nap nem adatik ugyan, ingyen Kr. sem őrzi az oportómat.
Majd kivezetnek, mint piacról a portói nevet,
mert mindent egybevetve földrajzi helyre utal. Nem bánom, oké.
Szóval okker. Csak semmiben ne legyen semmilyen hússárga,
amit megeszek, csak semmiből húsbavágó hang.

Úgyis el fogok késni, úgyis. Min. már hányják rá a földet,
már a buckát lapogatják,
vagy elszórták, belocsolták,
már mindent egybevetettek, távolabb álltak,
már a koszorúkat igazgatják,
már hazafelé mennek,
már az oportós rész felé tartanak,
már véget is ért a húseszem­-boriszom, már át is öltöztek,
már fel is támadtak, már kivezették egymást a piacról,
már szeptember, bágyad a búcsúzás,
már vissza, már tévedek. A hús levesz a lábamról.

Révedeket akartam mondani,
átszóló szavakat,
eleget. Sten sveledet,
shiányt, seleget, soportót, snapot shármat,
csak semmiben le ne legyen semmilyen sárga,
csak semmiből hang.
Folyton a folyvást érzem, a képírás folyamatos jeleit.
Élni akarok, aztán mégsem

az akarat előre adagolt válaszaira gondolok,
nem hús­vér műre, lóra, varra, nőre.
Aztán meg már kérdezni újat minek.
Kinek nem inge, az ne vegye,
az nem a maga ára. Vigyázzon, aki tud, aki ad a szavára.
(Ajjaj, ez az ára­szavára holmi kieső, pedig nem hús, nem tónus.
Meg hát trónust is mondani akartam.
Legközelebb jobban vigyázok,
fonémagyereknek min. anyja értse a szavát.)


          Végh Attila

          I.M.P.T.

          Egy lány, akit valamikor szerettem, azt mondta egyszer: Prágai egy manó.
          A lány, akit akkoriban Tamás szeretett, szintén manó volt. Ült két manó az
          elvarázsolt pázmándi kertben, és nézte egymást. Tamásnak éppen
          születésnapja volt, nagy társaság forgolódott a ház körül. A kertvégi
          fűzbokrokon levelibékák brekegtek, elnyúlt esti fények szaggatták a
          himbálódzó függőágyat. Szép test feküdt benne. Addig néztem, amíg
          kifordult a hálóból, odajött hozzám és azt mondta: őt aranyvirágnak hívják.
          Bográcsban fortyogott a pincepörkölt, apró költő kevergette óriás
          fakanállal, a tó felől lusta illatok szálltak, valaki a szentjánosbogarak
          életéről beszélt a parázscseppeket röptető füstben, néhányan fürödni mentek
          a vízre, mi vérfarkasozni kezdtünk, egy A/4­esből kis kártyákat vágtunk a
          szerepjátékhoz, Tamást is hívtuk, de ő nem jött, azt mondta, inkább aludni
          megy; hajnalig nyomtuk, közben a manó aludt, akkor még nem járta át a
          vérfarkas, de a reggeli kávézásnál elnézett a hegyek felé, és azt mondta,
          mintha nem is élnénk; annyira üres az élet, kérdeztem; nem, felelte, annyira
          egy velünk, azzal kiitta a kávét és visszabújt a szobába.


Villányi László

Utolsó

           Prágai Tamás emlékének

A győri éjszakában
a hídon túl
az utolsó nyitva tartó helyen
az állóbüfénél ettünk
még nem az utolsó falatot
még nem az utolsó nevetésen
nem az utolsó hídon túl
még jöttek nem utolsó évek
míg bizakodva megírta
s elküldte az utolsó verset.

*


Prágai Tamás

Barbárokra várva

Talán a kert. Talán
az volna jó: körték, aranyló dáliák
közt egy csordultig hamis, de másik élet,
kerti szék és kinti asztal
a lugasban, fölhevült virágok:
szeptemberi idill, kiinni egészen ‒

a kehely, a kép üres, üres, üres,
senki a kertben,
senki a parton, a fák közt, a túlságosan
romantikusra festett tájból kilépett
valaki, magára maradt
körtefa, vénülő cseresznye ‒

renyhe embertelenség. Alig hiszem,
megérem: távol, kényes szordínóban
munkazaj dongója zümmög,
szitál, egy helyben fonalat húz, feszül
a pillanat, fényes selyemszál:
véget érni, elszakadni nem fog.

Légy nyugodt. Légy víg. Nézd,
asztalon a sajt is rohad már,
beérett. Így romlik rád
időd, szeleteld, falatozd bölcsen,
míg lehet. Vadállat­-szag és sötét lesz
úgyis, barbárok, miattatok!!


Mikor

Egy lakat feltöretett,
egy pecsét feltöretett,
nem vettük észre, mikor ‒






Prágai Tamás, 2014

*

E számunk vendégszerkesztője Kelemen Lajos.
Az olvasó figyelmébe: Prágai Tamás részletes életrajza
és könyveinek jegyzéke megtalálható az alábbi linken:  
hu.wikipedia.org/wiki/Prágai_Tamás

© Kelemen Lajos editor








































































































Folytatás...